KILENCEDIK FEJEZET

Mlyen szomorúak és zavartak voltak szegény húgom gondolatai, amikor megbizonyosodott Raymond hűtlenségéről. Az összes erénye és az összes hibája gyógyíthatatlan csapást mért rá. Szeretetét irántam, a bátyja, valamint Adrian és Idris iránt lebírta szívének uralkodó szenvedélye; még anyai gyengédségének is az adta az ereje felét, hogy Raymond vonásait kutatta a gyermeki arcon. Gyermekkorában tartózkodó, sőt rideg volt, ám a szerelem meglágyította barátságtalan jellemét, és a Raymonddal kötött frigyétől tehetségei és szeretetteljes érzelmei kibomlottak; miután az egyiket elárulták, a másikat elveszítette, bizonyos mértékig visszatért eredeti természetéhez. Természetének összpontosított büszkesége, amelyet üdvözítő álmában elfeledett, most felébredt, és viperafullánkjával a szívébe mart; szellemének alázata fokozta a méreg hatását; korábban önnön értékbecslése emelte fel, de Raymond szerelme tette kiválasztottá: miféle értéke maradt tehát most, amikor Raymond kitaszította kedveltjeinek köréből? Perdita arra volt büszke, hogy megnyerte, és megtartotta Raymondot, de most egy másik elorozta tőle, és ujjongása úgy kihűlt, mint a vízzel kioltott parázs.

Visszavonultságunkban mi sokáig nem tudtunk balszerencséjéről. Nem sokkal az ünnepség után a gyermekéért küldetett, aztán mintha megfeledkezett volna rólunk. Adrian változást figyelt meg egy náluk tett, későbbi látogatás alkalmával; ám a mértékét nem tudta megmondani, sem az okát kitalálni nem volt képes. Még mindig együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt, és egy fedél alatt laktak. Raymond udvarias volt, mint mindig, bár néha előbukkant nála holmi váratlan gőg vagy fájdalmas elhamarkodás, ami megdöbbentette szelíd barátját; a homloka nem volt felhős, ám az ajkán gúny lakozott, és a hangja éles volt. Perdita csupa kedvességet és figyelmességet mutatott az ura iránt; de csendes volt és kimondhatatlanul szomorú. Lefogyott, sápadt volt, gyakran könnyezett. Néha úgy nézett Raymondra, mint aki azt mondja, hogy: így kell ennek lennie! Máskor azt fejezte ki az arca: Még mindig megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek. Csakhogy Adrian bizonytalan célzattal próbálta megfejteni Perdita arcát, és talán tévedett. Clara állandóan Perditával volt, és a húgom akkor látszott a legfesztelenebbnek, amikor holmi sötét sarokban ülhetett, a kezében a gyermekével, némán és magányosan. Adrian még mindig nem sejtette az igazságot; arra kérte őket, látogassanak meg minket Windsorban, és ők megígérték, hogy a következő hónapban eljönnek.

Május lett, mire megérkeztek: az évszak levelekkel ékesítette az erdő fáit, ösvényeit pedig ezernyi virággal. Az előző napon kaptunk értesítést a szándékukról; és kora reggel megérkezett Perdita a lányával. Nemsokára jön Raymond is, mondta; hivatalos ügyek tartóztatják. Adrian beszámolója alapján arra számítottam, hogy Perdita szomorú lesz, de ellenkezőleg, szemlátomást a legjobb kedvében volt: igaz, lefogyott, karikás volt a szeme, az orcája beesett, de szinte sugárzott. Örült, hogy lát minket, cirógatta gyermekeinket, dicsérte növekedésüket és fejlődésüket; Clara is örvendett, hogy találkozhat ifjú Alfred barátjával; mindenfajta gyermeki játékba fogtak, és Perdita is beállt. Mutatta nekünk vidámságát, és amint a kastély teraszán szórakoztunk, boldogabb, kevésbé gondterhelt társaságot el sem lehetett volna képzelni.

− Ez sokkal jobb, mama – mondta Clara –, mint a komor Londonban lenni, ahol gyakran sírsz, és sosem nevetsz így.

− Elhallgass, csacska jószág – felelte az anyja –, és ne feledd, hogy aki Londont említi, azt egy órára Coventrybe küldjük.

Nem sokkal később megérkezett Raymond. Nem csatlakozott – ahogyan pedig szokása volt – a többiek játékos hangulatához; beszélgetésbe elegyedett Adriannel és velem, és fokozatosan elszakadtunk társainktól, csak Idris és Perdita maradtak a gyermekekkel. Raymond az új épületeiről beszélt; terveiről, hogy jobb oktatási rendszert hozzon létre a szegények számára; szokás szerint, vitába keveredtek Adriannel, és az idő észrevétlenül elszaladt.

Estefelé gyűltünk össze újra, és Perdita ragaszkodott hozzá, hogy ismét muzsikáljunk. Azt mondta, meg akarja mutatni nekünk új eredményeit, mert amióta Londonban él, zenét tanul, és énekelt, nem nagy erővel, de igen édesen. Nem engedtetett meg mást választanunk, csupán vidám melódiákat; és szolgálatba lett állítva Mozart összes operája, hogy a legvidámítóbb dallamai közül választhassunk. Mozart muzsikájának transzcendens tulajdonságai közé tartozik, hogy minden egyéb muzsikánál inkább tetszik szívből fakadónak; az ember belép az általa kifejezett szenvedélybe, és magával ragadja a bánat, az öröm, a harag vagy a zavarodottság, amire csak ő, lelkünk mestere késztet minket. Egy darabig fennmaradt a vidámság szelleme; de végül Perdita elvonult a zongorától, mert Raymond beszállt a Don Giovanni „Taci ingiusto core” tercettjébe, amelynek központi esdeklését gyengédséggé szelídítette, és Perdita szívét a megváltozott múlt emlékeivel hozta izgalomba. Ugyanaz a hang volt, ugyanaz a tónus, ugyanazok a szavak, amelyeket korábban gyakran kapott szerelmi hódolatként, de már nem így volt; és a hangzásnak ez az összhangja a kifejezés disszonanciájával, bánattal és csüggedéssel hatotta át őt. Nem sokkal ez után a hárfánál ülő Idris a Figaro szenvedélyes és bánatos „Porgi, amor, qualche ristoro” áriájába fogott, amelyben az elhagyott Grófné panaszolja a hűtlen Almaviva megváltozását [xliv]. A gyengéd bánat lelke lélegzett ebben a zengzetben, és Idris édes hangja, amelyet hangszerének gyászos akkordjai támasztottak alá, még kifejezőbbé tette a szöveget. Az áriát záró, szánalomra méltó esengés alatt elfojtott zokogás hívta fel a figyelmünket Perditára, aki azonban magához tért, amikor a zene elhallgatott, és kisietett a teremből – én követtem. Először kerülni próbált, aztán megadta magát őszinte érdeklődésemnek, a nyakamba borult, és hangosan sírt.

− Ismét – kiáltotta –, ismét a te baráti kebleden, szeretett bátyám, öntheti ki bánatát az elveszett Perdita. A hallgatás törvényét róttam ki magamra; és hónapokon át be is tartottam. Rosszat teszek azzal, hogy most sírok, és még nagyobb bűnt követek el azzal, hogy bánatomat szavakba öntöm. Nem beszélek! Elegendő, ha tudod, hogy nyomorult vagyok, elegendő annyit tudnod, hogy az élet festett fátyla széthasadt, hogy mindörökre sötétségbe és búskomorságba burkolózva ülök, a bánat a húgom, az örökös panasz a párom!

Vigasztalni próbáltam; nem kérdeztem, csak simogattam, biztosítottam mélységes szeretetemről és érdeklődésemről a sorsában beállt fordulat iránt.

− Drága szavak – kiáltotta –, a szeretet kifejezői érnek fülemhez, akár az elfeledett muzsika emlékemben élő hangjai, amely drága volt nekem. Hiába, tudom, mily hiábavaló próbálkozás, hogy megnyugtassanak, és vigasztaljanak. Legdrágább Lionel, nem tudod, mit szenvedtem ezek alatt a hosszú hónapok alatt. Olvastam régi korok gyászolóiról, akik zsákvászonba öltöztek, port szórtak a fejükre, hamuval ették kenyerüket, és kopár hegytetőkön ütöttek tanyát, hangos szemrehányást téve égnek és földnek a balsorsukért. De hiszen ez a bánat fényűzése! Az ember napról napra kitalálhat újabb és újabb különlegességeket, lubickolhat a bú kellékeiben, ragaszkodhat a csüggedés kellékeihez. Ó, jaj, nekem örökre titkolnom kell az engem emésztő nyomorúságot. Nekem vakító hamisságból kell fátylat szőnöm, hogy rejtse bánatomat a közönséges szemek elől, ki kell simítanom homlokomat, ajkamra hamis mosolyt kell festenem. Még magányosan sem merek rágondolni, mennyire elveszett vagyok, másként megtébolyodom, és dühöngeni kezdek.

Drága húgom könnyei és zaklatottsága lehetetlenné tette számomra, hogy visszatérjek a körbe, amelyet elhagytunk, ezért rábeszéltem, engedje meg, hogy átvigyem a parkon kocsival, és útközben rávettem, árulja el nekem boldogtalansága okát, mert azt hittem, ha beszélhet róla, az könnyít a terhén, és biztos voltam benne, hogy ha van megoldás, azt meg kell találnom, és biztosítanom kell számára.

Több hét telt el az évfordulón rendezett ünnepség óta, és Perdita nem tudott megnyugodni, gondolatait sem tudta a megszokott medrükbe terelni. Néha szemrehányást tett magának, amiért túlságosan a szívére vette azt, amit sokan képzelt rossznak véltek volna; de a józan ész nem segített, s minthogy nem ismerte Raymond viselkedésének valós indítékait, a dolgokat még rosszabbnak látta, mint amilyenek valójában voltak. Raymond ritkán tartózkodott a palotában; soha, csupán akkor, ha a köz számára végzendő teendői megakadályozták, hogy kettesben maradjon Perditával. Ritkán szóltak egymáshoz, kerülték a magyarázkodást, mindketten tartottak a másik minden kommunikációs próbálkozásától. Ám Raymond viselkedése hirtelen megváltozott; mintha alkalmat keresett volna, hogy helyreállítsa húgommal a kedvességet és az intimitást. Mintha ismét áradt volna Perdita felé a szerelme; nem tudta feledni, egykor milyen odaadó volt Perdita iránt, őt tette meg a tárházzá és szentéllyé, ahová minden gondolatát és érzelmét helyezte. A szégyenkezés szemlátomást visszatartotta, de nyilvánvalóan szándékában állt helyreállítani a bizalmat és a szeretetet. Attól a pillanattól fogva, hogy Perdita összeszedte magát annyira, hogy cselekvési tervet tudjon készíteni, eltervezett egyet, azt állt szándékában követni. A visszatérő szerelemnek ezeket a jeleit gyengéden fogadta; nem kerülte Raymond társaságát, de igyekezett akadályt állítani a megszokott érintkezés és a fájdalmas beszélgetés útjába, amelyet a szégyenkezéssel vegyes büszkeség miatt Raymond nem tudott átlépni. Raymond végül a dühös türelmetlenség jeleit kezdte mutatni, és Perdita rájött, hogy rendszere nem folytatható; magyarázattal tartozik az urának. Nem volt bátorsága beszélni, így hát írt…

Olvassa ezt a levelet türelmesen, könyörgök. Nincsen benne szemrehányás. A szemrehányás valójában üres szó: miért tennék önnek szemrehányást?

Engedje meg, hogy bizonyos fokig elmagyarázzam érzésemet, anélkül mindketten a sötétben tapogatóznánk, és elvétenénk egymást; elvétenénk az utat, amely legalább az egyikünket egy alkalmasabb életmódhoz vezethetné, mint amilyet az utóbbi néhány hétben éltünk.

Szerettem önt – szeretem önt –, e sorokat nem büszkeség és nem harag diktálja, hanem e kettőn túli, mélyebb és változatlanabb érzés. Szeretetem megsérült, nem gyógyítható, hagyjon ezért fel a hiábavaló próbálkozásokkal, ha próbálkozásainak valóban ez az iránya. Megbocsátás! Visszatérés! Üres szavak! Megbocsátom az elviselt kínt; de a járt útra visszajutni nem lehet.

Közönséges szeretetet kielégíthetett volna közönséges bánásmód. Azt hittem, olvas a szívemben, ismeri odaadását, az ön iránti elidegeníthetetlen hűségét. Sosem szerettem mást, csak önt. Ön lett legkedvesebb álmaim megtestesült képe. Az emberek dicsérete, hatalom és magas célok kísérték pályáját. Az ön iránti szerelem bűvös fénybe öltöztette számomra a világot; immár nem a földön jártam, a föld közös anyánk, csupán régi és elhasznált tárgyak és körülmények unalomig ismert és áporodott ismétlődését nyújtja. A leghevesebb odaadás és elragadtatás által megdicsőített templomban éltem; megszentelt lényként úgy jártam-keltem, hogy egyre az ön hatalmán, kiválóságán elmélkedtem;

Úgy állt mellettem ő, mint ifjúságom,

Álomra váltotta a zord valót,

A dolgok megszokott világosságát

Hajnal aranyporával szőtte át…

„Az életemből kihullt a virág” [xlv], ennek a mindent beborító éjszakának nincs reggele; nincs felkelte a szerelem lenyugodott napjának. Azokban a napokban a világ többi része számomra semmi volt: az összes többi férfi − sosem vettem fontolóra, nem is éreztem, mik ők; önre pedig nem úgy néztem, mint közülük egyre. Ön elválasztott tőlük, szívem trónjára emelten, szerelmem egyetlen birtokosa, reményeim egyetlen tárgya, önmagam jobbik fele.

Ó, Raymond, nem voltunk tán boldogok? Lesütött-e a nap bárkire, aki tisztább és hevesebb üdvvel élvezte a fényét? Ez nem hétköznapi hűtlenség, amiért panaszkodom. Olyan egész feldarabolása, amelynek tán nincsenek is részei; bántó a gondatlanság, amellyel lerázta magáról a kiválasztottság palástját, amelybe öltöztettem, és egy lett a sok közül. Ne is álmodjon arról, hogy változtathat ezen. Nem istenség-e a szerelem, mert halhatatlan? Nem látszom-e – még önmagam számára is – megszenteltnek, mert ennek a szerelemnek a szívem volt a temploma? Néztem önt, amikor aludt, még könnyekre is fakadtam, amint elmémet eltöltötte a gondolat, hogy mindaz, ami az enyém ott hevert előttem abban a bálványozott, de halandó arcvonásokban. De még akkor is megzaboláztam a sűrűn rám törő félelmeket egyetlen gondolattal; nem kell félnem a halált, mert a minket összekötő érzéseknek halhatatlanoknak kell lenniük.

És most sem félem a halált. Igencsak kedvemre volna, ha úgy hunyhatnám le a szememet, hogy többé nem nyitom ki. Mégis félek; ahogyan félek mindentől, mert a létezés bármely, ennek az emlékezet által összefűzött láncolatában a boldogság nem tér vissza – még a paradicsomban is azt kell éreznem, hogy az ön szerelme kevésbé volt tartós, mint törékeny szívem halandó dobbanásai, amelyek minden egyes lüktetése hallhatóan kongatja

A szerelem

Gyászdalát, mélyen pihen, fel nem támad soha.” [xlvi]

Nem, nem, én nyomorult; mert az elhalt szerelemnek nincs feltámadása!

Mégis szeretem önt. Mégis és mindörökké, mindenemmel az ön jólétét fogom szolgálni. A locsogó világ miatt; a gyermekem – a gyermekünk – miatt, önnel maradok, Raymond, osztozom sorsában, részt veszek terveiben. Legyen így? Nem vagyunk már szeretők; magamat nem nevezhetem senki barátnéjának sem, mert ily elveszetten nem marad egyetlen fölösleges gondolatom sem önnön nyomorult, magamat teljesen lefoglaló énjén kívülre. De örömömre fog szolgálni, hogy mindennap láthatom, hallhatom a köz önt dicsérő hangját; megőrizhetem apai szeretetét a lánya iránt; hallhatom a hangját; hogy tudom, az ön közelében vagyok, még ha már nem is az enyém.

Ha szét akarja tépni a kettőnket összefűző láncot, mondja ki a szót, és meglesz. Magamra vállalok mindent a világ szemében, hogy durva voltam vagy rideg.

De – mint már említettem – jobban örülnék, legalábbis most, ha egy fedél alatt élhetnék önnel. Amikor ifjú életem tüze már kihunyt; amikor a jámbor kor megszelídíti az engem marcangoló keselyűt, barátság támadhat, amikor szerelem és remény már halott, Lehet ez igaz? Elképzelhető-e, hogy múlékony testemhez elszakíthatatlanul hozzákötött lelkem letargikussá és hideggé változik, amikor ez az érzékeny gépezet elveszíti fiatalos rugalmasságát? Akkor, fényét veszített szemmel, ősz hajjal és ráncos homlokkal, bár a szavak most üresen és értelmetlenül csengnek, immár egészen a sír szélén totyogva, még lehetek – az ön szerető és igaz barátnéja,

PERDITA

Raymond válasza kurta volt. Mit tudott volna valóban felelni Perdita panaszaira, bánataira, amelyeket féltékenyen körülbástyázott, kizárva mindenfajta megoldást? „Keserű levele ellenére”, írta, „mert keserűnek kell neveznem, értékrendemben ön a legfőbb személy, és elsősorban az ön boldogságát veszem figyelembe. Tegye azt, amit a legjobbnak vél: és ha bizonyos életformából kielégülést nyerhet, ne engedje, hogy ennek én akadálya legyek. Megjósolom, hogy a terv, amelyet levelében felvázol, nem fog sokáig tartani; de ön a maga asszonya, és amilyen mértékben csak engedi, őszintén hozzá szeretnék járulni a boldogságához.”

− Raymond jóslata igaz lett – mondta Perdita –, ó, jaj, hogy így van! Jelenlegi életmódunk nem tarthat soká, de én nem leszek az első, aki változtatást javasol. Ő olyan embert lát bennem, akin halálos sebet ejtett, én pedig nem nyerek reményt a kedvességéből; a legjobb szándékai sem hozhatnak változást. Ahogyan Kleopátra ékszerként viselhette volna az ecetet, amelyben gyöngye feloldódott, úgy elégedhetek meg én azzal a szerelemmel, amelyet Raymond képes felkínálni nekem.

Bevallom, én nem olyan szemmel láttam a balszerencséjét, amilyennel Perdita. Bármi történt is, úgy véltem, a seb begyógyítható; és ha együtt maradnak, úgy is lesz. Megpróbáltam ezért csillapítani és enyhíteni gondolatait; és csak jó néhány próbálkozás után adtam fel, mint reménytelent. Perdita türelmetlenül hallgatott, és némi nyerseséggel válaszolt.

− Azt hiszed, új számomra bármelyik érved is? Vagy önnön égő vágyaim és heves kínom nem vetették fel bennem őket ezerszer, méghozzá sokkal mohóbban és rafináltabban, mint ahogyan te képes vagy megfogalmazni őket? Lionel, te nem értheted az asszony szerelmét. A boldogság napjaiban gyakran ismételgettem magamban hálatelt szívvel és elragadtatott lélekkel mindazt, amit Raymond feláldozott értem. Szegény, tanulatlan, barát nélküli hegyvidéki lány voltam, akit ő emelt fel a semmiből. Mindaz, ami osztályrészem lett az élet fényűzéseiből, tőle származott. Előkelő nevet és nemes társadalmi rangot adott nekem; a világ tisztelete az ő dicsőségét tükrözte: mindez az ő halhatatlan szerelméhez társulva, olyan érzéseket ébresztett bennem iránta, amilyenekkel az ember az élet Teremtőjére tekint. Én csak szerelmet adtam neki. Neki szenteltem magamat: én, a tökéletlen teremtés leckéztettem magamat, hogy méltó legyek hozzá. Felülvizsgáltam heves vérmérsékletemet, elfojtottam jellemem izzó türelmetlenségét, megzaboláztam befelé forduló természetemet, az általam elérhető legkiválóbb tökéletességre neveltem magamat, hogy erőfeszítéseimnek az ő boldogsága legyen az eredménye. Ezért nem dicsértem magamat. Ő mindezt megérdemelte – minden munkálkodást, minden odaadást, minden áldozatot; felkapaszkodtam volna bármely kopár hegycsúcsra, hogy leszedjek egy szál olyan virágot, amely neki tetszik. Kész lettem volna elhagyni mindnyájatokat, szeretett és tehetséges társaim, és kizárólag vele és neki élni. Nem tudtam volna másként tenni, ha akartam volna is; mert ha igaz az állítás, hogy két lelkünk van, ő volt a jobbik lelkem, amelynek a másik állandó rabszolgája volt. Egyetlen viszonzással tartozott nekem, kitartó hűséggel. Kiérdemeltem; megérdemeltem. Mivel a hegyek közt nevelkedtem, nem a nemesek és a gazdagok között, azt hiszi, kifizethet holmi üres névvel és ranggal? Vegye vissza, a szerelme nélkül semmit sem jelentenek nekem. Számomra abban rejlett az egyetlen érdemük, hogy az övéi voltak.

Ilyen szenvedélyesen beszélt Perdita. Amikor a teljes különválásuk kérdésére utaltam, így válaszolt:

− Legyen! Egyszer eljön a napja; tudom, és érzem. De ebben gyáva vagyok. Ez a tökéletlen társas kapcsolat és mímelt egységünk furcsa módon drága nekem. Fájdalmas, megengedem, pusztító, gyakorlatilag lehetetlen. Állandóan lázban tartja a vért az ereimben; szétmarja gyógyíthatatlan sebemet; méreggel van átitatva. Mégis ragaszkodnom kell hozzá; talán hamarosan megöl, így tölt be hasznos feladatot.

Közben Raymond Adriannel és Idrisszel maradt. Természetesen őszinte volt; Perdita meg az én hosszas távollétem kezdett feltűnni; Raymond pedig hamarosan megkönnyebbült a hónapokon át tartó feszültségtől azáltal, hogy gáttalanul őszinte volt két barátjával. Elmesélte nekik, milyen körülmények között találta Evadnét. Eleinte, az Adrian iránti tapintatból, eltitkolta a nevét; ám elbeszélése során kifecsegte, és Evadne egykori szerelmese heves izgalommal hallgatta a lány szenvedéseinek történetét. Idris Perdita véleményét osztotta a görög lányról; ám Raymond beszámolója megenyhítette és felkeltette az érdeklődését. Evadne állhatatossága, lelkiereje, még balsorsú és rosszul irányított szerelme is csodálat és szánalom tárgyává vált; kivált akkor, amikor az október tizenkilencediki események leírásából kiderült, hogy Evadne inkább a szenvedést és a halált választotta, semhogy az ő szemében megalázó módon szánalomért vagy segítségért folyamodjon a szeretőjéhez. Későbbi viselkedése sem csökkentette ezt az érdeklődést. Eleinte, miután megmenekült az éhínségtől és a sírtól, és Raymond a leggyengédebb, legmelegebb állandó érdeklődést tanúsította iránta, a lábadozásra jellemző megpihenés érzéssel, Evadne átadta magát a szerelmese iránti elragadtatott hálának és szerelemnek. Ám az egészséggel a megfontolás is visszatért. Kérdőre vonta Raymondot, hogy miféle indítékok okozták kritikus távollétét. Görögös kifinomultsággal fogalmazta meg kérdéseit; a természetére jellemző határozottsággal és szilárdsággal vonta le a következtetéseit. Nem sejthette, hogy a szakadás Raymond és Perdita között, amelyet ő okozott, immár helyrehozhatatlan: de tudta, hogy a jelenlegi felállásban napról napra szélesedik, és az eredménye tönkre fogja tenni szerelmesének boldogságát, és a lelkiismeret-furdalás tüskéit ülteti el a szívében. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a helyes viselkedés útját, eltökélte, hogy követi, és örökre elválik Raymondtól. Egymással ütköző szenvedélyek, a régóta dédelgetett szerelem és az önmaga okozta csalódás miatt úgy gondolta, hogy egyedül a halál nyújthat menedéket bajai elől. Ám ugyanazok az érzések és vélemények, amelyek korábban is visszatartották, most megkettőzött erővel működtek; mert tudta, hogy a meggondolás, amely a halálát okozná, egy életen át üldözné Raymondot, megmérgezné minden élvezetét, beárnyékolná minden lehetőségét. Meg aztán, bár a kín hevessége gyűlöletessé tette az életet, még nem hozta létre a változatlan nyomorúságnak azt az egyhangú, letargikus érzését, amely az öngyilkosságok többségéhez vezet. Energikus természete arra késztette Evadnét, hogy változatlanul harcoljon az élet negatívumaival; még a reménytelen sze-relem okozta bajok is inkább legyőzendő ellenfél formájában jelentkeztek, mint győztesként, amelynek meg kell adnia magát. No és ott voltak az elmúlt gyengédség emlékei is, hogy dédelgesse őket, mosolyok, szavak, még könnyek is, amelyeken elelmélkedhetett, amelyekre ugyan elhagyatottan és bánatosan emlékezhetett csak vissza, mégis kedvesebbek voltak a sír nyújtotta feledésnél. Lehetetlen volt eltalálni Evadne terveinek teljességét. Raymondnak küldött levele nem adott kulcsot a megoldáshoz; biztosította Raymondot, hogy nem szűkölködik a megélhetéshez szükséges javakban; megígérte a levélben, hogy vigyáz magára, és valamikor a jövőben talán fel is keresi Raymondot, méghozzá hozzá méltó állapotban. Aztán, az elkeseredés és a változtathatatlan szerelem ékesszólásával, végső búcsút mondott Raymondnak.

Mindezeket Raymond most elmesélte Adriannek és Idrisnek. Aztán a Perditával kialakult helyzetének gondatlan komiszságára panaszkodott. Kijelentette, hogy ridegsége, sőt, amint mondta, hidegsége ellenére is szereti Perditát. Egykor kész volt a vezeklő megalázkodásával és a hűbéres kötelességtudatával behódolni neki; feladni önnön lelkét Perdita okításának, hogy a tanítványa, a rabszolgája, a jobbágya legyen. Ezeket a közeledéseket Perdita elutasította; és ezeknek a túláradó megadásoknak az ideje, amelyeknek szerelmen kell alapulnia, és abból kell táplálkoznia is, immár lejárt. Minden vágyának és próbálkozásának célja azonban még mindig Perdita békéje, és attól érzi magát a legkényelmetlenebbül, hogy erőfeszítései hiábavalók. Ha Perdita mereven tartja viselkedésében a mostani irányvonalat, el kell válniuk. Ennek az esztelen érintkezési módnak a kombinációi és előfordulásai az őrületbe kergetik. Ő mégsem tenne javaslatot a válásra. Az a félelem kísérti, hogy az eseményekben érintett személyek egyikének vagy másikának halálát okozhatja; és képtelen rávenni magát, hogy ő irányítsa a dolgok menetét, mivel, nem ismerve a terepet, amelyen haladnak, jóvátehetetlen károsodást okozhat a kocsiban ülők valamelyikének.

Miután megbeszélte ezt a témát a barátaival, és a beszélgetés több órát vett igénybe, elbúcsúzott, és visszament a városba, nem akarván találkozni Perditával előttünk, tisztában lévén, ahogyan mindannyian, a mindkettőjük gondolataiban első helyen szereplő témával. Perdita arra készült, hogy a gyermekével együtt követi. Idris megpróbálta maradásra bírni. Szegény húgom rémülten nézett rá. Tudta, hogy Raymond beszélt Idrisszel; Raymondtól származott volna tehát a kérés? Ez volna örökre szóló elválásuk előjátéka? Azt mondtam neki, hogy jellemének hibáit természetellenes helyzete felébresztette, és felerősítette. Perdita gyanakodva fogadta Idris meghívását; úgy ölelt meg, mintha attól félne, megfosztják az én szeretetemtől is: miközben több mint bátyjának, egyetlen barátjának, utolsó reménységének nevezett, szánalomra méltón könyörgött, hogy ne szűnjek meg szeretni őt; és fokozott aggodalommal kelt útra London, minden nyomorúságának helyszíne és oka felé.

Az ezt követő jelenetek arról győzték meg, hogy nem is sejtette, miféle titokzatos áramlatba vetette bele magát. Boldogtalansága mindennap új alakot öltött; naponta lezárult látszólag valamiféle váratlan esemény, holott valójában folytatódott a vele történő viszontagságok sorozata.

Raymond lelkének kiválasztott szenvedélye a nagyravágyás volt. Rendelkezésre álló tehetség, az a képesség, hogy belelépjen az emberek sorsába, és azt irányítsa is, az elismerés őszinte óhajtása voltak ennek a becsvágynak felébresztői és táplálói. Ám ezekkel más tulajdonságok is keveredtek, amelyek megakadályozták, hogy olyan számító és eltökélt jellem legyen, amely egyedül képes sikeres hőst szülni. Nyakas volt, de nem szilárd; első lépéseiben jó szándékú; nyers és féktelen, ha provokálták. Mindenekelőtt pedig nem ismert lelkiismeret-furdalást, és nem adta meg magát semmiféle cél elérésére való törekvésében, lett légyen az bármennyire törvénytelen. A gyönyör és természetünk lágyabb érzékeinek szeretete képezték jelleme nagyobb részét, legyőzve a győzőt; ott tartva őt a megszerzés pillanatában; félresöpörve a nagyravágyás hálóját; elfeledtetve vele hetek munkáját pusztán azért, hogy egy percig élvezhesse vágyai új és aktuális tárgyát. Ezeknek az impulzusoknak engedelmeskedve lett Perdita férje: amikor pedig ugyanezek továbbösztökélték, Evadne kedvese lett. Most elveszítette mindkettőt. Nem részesült immár az önelismerés megnemesítő érzésében sem, amely vigasztalásként állandóan inspirálja az embert, sem az önfeledt feloldódásban holmi tilalmas, ámde részegítő szenvedélyben. Szívét kimerítették az utóbbi idők eseményei; életélvezetét tönkre tette Perdita neheztelése és Evadne menekülése; és az előbbi hajthatatlansága tette rá az utolsó pecsétet reményeinek megsemmisülésére. Amíg szétválásuk titok maradt, Raymond ápolta magában a várakozást, hogy képes lesz újraéleszteni a régi gyengédséget Perdita keblében; most, hogy mindannyian tudomást szereztünk ezekről az eseményekről, és azáltal, hogy közölte másokkal az elhatározásait, Perdita bizonyos mértékig elkötelezte magát mások előtt, Raymond feladta a kibékülés gondolatát, mint hiábavalót, és mivel Perditát nem tudta befolyásolni, már csak arra törekedett, hogy megbékéljen a jelenlegi helyzettel. Megesküdött, hogy soha többé nem vállalja a szerelmet és a vele járó küzdelmeket, csalódást és lelkifurdalást, és a puszta érzéki élvezetben keresett gyógyírt a szenvedély sebeket ejtő támadásaira.

A jellem devalválódása az ilyen cselekedetek biztos folytatása. A következmény nem lett volna azonban nyomban felismerhető, ha Raymond továbbra is foglalkozott volna a közjavát szolgáló terveivel, és teljesítette volna kormányzói kötelezettségeit. De, lévén mindenben szélsőséges, aki az első benyomásainak enged, hevesen vetette bele magát a gyönyör újfajta élvezetébe, és gondolkodás vagy előrelátás nélkül járt végére az ebből következő nem helyénvaló intimitásoknak. A tárgyalótermek üresen kongtak; a különböző terveit megvalósító emberek sokaságát magára hagyta. Mulatságok, sőt szabadosságok voltak napirenden.

Perdita rémülten szemlélte az egyre növekvő zűrzavart. Egy percig azt hitte, képes megállítani az özönvizet, Raymond meg fogja hallgatni józan érveit. Hiú remény, Perdita befolyásának ideje elmúlt. Raymond gőgösen hallgatta, megvetően válaszolt; és, ha valójában sikerült Perditanak felébresztenie Raymond lelkiismeretét, annak egyetlen hatása az volt, hogy mindent feledtető kicsapongásban keresett enyhülést lelkifurdalására. Perdita a rá jellemző energikussággal próbálta betölteni Raymond helyét. Látszólag még fennálló frigyük megengedte, hogy sokat tegyen; de végül is egyetlen asszony sem szolgálhatott gyógyírral a kormányzó egyre növekvő hanyagságára; az pedig, mintha téboly szállta volna meg, taposott minden szertartáson, minden renden, minden kötelességen, és átadta magát a szabadosságnak.

Ezeknek a különös fejleményeknek a hírei eljutottak hozzánk is, és nem tudtuk eldönteni, milyen módszerhez folyamodjunk, hogy barátunkat visszaadjuk önmagának és az országnak, amikor hirtelen megjelent köztünk Perdita. Részletezte a gyászos változást, és kérve kérte Adriant és engem, hogy menjünk fel Londonba, és próbáljuk helyrehozni az egyre növekvő rosszat.

− Mondjátok meg neki – kérte –, mondjátok meg Lord Raymondnak, hogy a jelenlétem többé nem fogja zavarni. Hogy nem kell belevetnie magát ebbe a pusztító kicsapongásba, hogy undort keltsen bennem, és menekülésre késztessen. Ezt a célt most elérte; többé nem lát. De – és ez az utolsó kérésem – honfitársai dicséretében és Anglia virágzásában hadd találjak igazolást ifjúságom választására.

Útban a város felé, Adrian meg én Raymond viselkedéséről beszélgettünk és vitatkoztunk arról, hogy elmaradt az állandó tökéletességnek attól a reményétől, amelyet táplálnunk iránta korábban okot adott. Barátom meg én egyazon iskolában tanultunk, azaz jómagam inkább az ő tanítványa voltam abban a hitben, hogy a kitartó elvhűség a becsülethez vezető egyetlen út; az általános hasznosság törvényeinek szakadatlan szem előtt tartása az emberi törekvés egyetlen lelkiismeretes célja. De bár mindketten ezeket az eszméket vallottuk, alkalmazásukban eltértünk. A neheztelés még élesebbé tette kritikámat; és szigorú szavakkal bíráltam Raymond viselkedését. Adrian jobb indulatú, megfontoltabb volt. Elismerte, hogy az általam lefektetett elvek a legjobbak; de azt tagadta, hogy az egyedüliek volnának. Idézve a szöveget, miszerint „Az én Atyám házában sok lakóhely van” [xlvii], állította, hogy a jóvá vagy naggyá válásnak éppen olyan sokféle módja van, ahányféle emberi természet, akikről pedig elmondható, hogy ahogyan falevél az erdőn, nincs két egyforma.

Körülbelül éjjel tizenegykor értünk Londonba. Feltételeztük, hogy ellentétben azzal, amit hallottunk, Raymondot a Szt. Istvánban találjuk: oda siettünk. A terem tele volt, de kormányzó sehol; a vezetők arcán zord elégedetlenség látszott, az alárendeltek sutyorogtak, és buzgón fecsegtek, ami vészjóslóan hatott. A kormányzói palotába siettünk. Raymondot az ebédlőjében találtuk hat másik társaságában: egy palack bor járt körbe vidáman, és meglehetősen lecsökkentette egy-két személy szellemi képességeit. Aki Raymond mellett ült, egy történetet mesélt, amitől a többiek rázkódtak a nevetéstől. Raymond közöttük ült, habár, miközben szelleme belevegyült az óra hangulatába, méltósága sosem hagyta el. Megvallom azonban, hogy tekintettel a feladatra, amelyet Raymond Anglia kormányzójaként magára vállalt és a gondokra, amelyekkel foglalkoznia illett volna, rendkívüli mértékben felháborítottak azok az értéktelen fickók, akikre az idejét pazarolta és az a vidám, ha éppenséggel nem részeg szellem, amely már-már megfosztani látszott őt a jobbik énjétől. Én csak álltam, és néztem a jelenetet, miközben Adrian kísértetként suhant közöttük, és egy-egy szóval vagy józan tekintettel megpróbált rendet teremteni a gyülekezetben. Raymond örömét fejezte ki, hogy látja, és hívta, hogy vegyen részt a mulatságban.

Adriannek ez a tette bosszantott. Felháborított, hogy egy asztalhoz ül Raymond címboráival – feslett jellemű, vagy inkább jellemtelen emberekkel, az előkelő fényűzés hulladékával, az ország szégyenével.

− Hadd kérem meg önt, Adrian – kiáltottam –, hogy ne tegye: inkább próbáljuk meg együtt kivonni Lord Raymondot ebből a társaságból, és más emberek közé vinni.

− Derék barátom – mondta Raymond –, ez nem a megfelelő idő és hely erkölcsi leckéztetésre: higgye el nekem, hogy szórakozásaim és társaságom nem olyan rossz, mint képzeli. Nem vagyunk sem képmutatók, sem bolondok – ami a többit illeti, „Azt hiszed, mert te olyan fancsali szent vagy, eztán már nem lesz se sör, se lepény?” [xlviii] Dühösen elfordultam.

− Verney – mondta Adrian –, ön nagyon cinikus: üljön le; vagy, ha nem akar, talán, minthogy ön nem gyakori vendég, Lord Raymond a kedvében jár, és elkísér minket, ahogyan korábban megállapodtunk, a parlamentbe.

Raymond áthatóan nézett rá; csak jóindulatot olvashatott ki szelíd arcvonásaiból; felém fordult, megvetően szemlélte mogorva és zord viselkedésemet.

− Jöjjön – mondta Adrian –, megígértem, hogy oda viszem, tegye lehetővé, hogy megtartsam ígéretemet. Jöjjön velünk.

Raymond kelletlen mozdulatot tett, és tömören csak ennyit válaszolt:

– Nem!

A társaság közben feloszlott. Képeket nézegettek, átmentek más szobákba, biliárdról beszéltek, és egyenként eltűntek. Raymond dühösen járkált fel-alá. Én felkészülten vártam, hogy megfeleljek szemrehányásaira. Adrian a falnak dőlt.

− Ez végtelenül nevetséges – kiáltotta –, ha iskolás gyermekek lennének, se viselkedhetnének oktalanabbul.

− Nem érti – mondta Raymond. − Ez csupán része a rendszernek, annak a zsarnoki rendszernek, amelynek sosem fogom alávetni magamat. Mert Anglia kormányzója vagyok, én legyek ebben a birodalomban az egyetlen rabszolga? Magánéletembe betörnek, tetteimet bírálják, barátaimat sértegetik? De megszabadulok az egésztől. Legyenek tanúi – és a csillagot, hivatalának jelvényét levette kebléről, és az asztalra dobta –, leköszönök hivatalomból, lemondok hatalmamról, vigye, aki akarja!

− Vigye – kiáltott fel Adrian –, aki magát, vagy akit a világ különbnek mond önnél. Angliában nem létezik megfelelőbb ember. Ismerje meg magát, Raymond, és felháborodása elmúlik; nyugalma visszatér. Néhány hónappal ezelőtt, amikor országunk vagy önmagunk virágzásáért imádkoztunk, ugyanakkor úgy imádkoztunk a kormányzó életéért és jólétéért, mint ami feloldhatatlanul önhöz kötődik. Óráit a mi jólétünknek szentelte, a célja a mi dicséretünk elnyerése volt. Városainkat épületekkel ékesítette, hasznos intézményeket alapított, bőséges termékenységgel ajándékozta meg a földet. A hatalmasok és az igaztalanok meghunyászkodtak bírói széke előtt, és a szegények és az elnyomottak úgy egyenesedtek fel, akár a reggel nyílt virágok az ön védelmének napfényében.

Csodálkozik hát, amikor mindannyian megdöbbenünk, és gyászoljuk, hogy mindez megváltozott? De jöjjön, a világfájdalom roham elmúlt már; térjen vissza hivatalához; párthívei éljenezni fogják; ellenségei elnémulnak; és mi ismét tanújelét adjuk az ön iránti szeretetünknek, megbecsülésünknek és kötelességtudatunknak. Uralkodjon magán, Raymond, és a világ meghódol ön előtt.

− Mindez igen bölcsen hangzana, ha másnak mondaná – felelte rosszkedvűen Raymond –, fogadja meg a tanácsot ön, és mint az ország első számú nemese, uralkodója lehet. Ön, a jó, a bölcs, az igazságos uralkodhat a szíveken. De látom, önnön boldogságom szempontjából túlságosan hamar, Anglia javáéból későn, hogy olyan feladatot vállaltam, amelyhez nem érek fel. Nem tudok uralkodni magamon. A szenvedélyeim uralkodnak fölöttem; a legkisebb szeszélyem is zsarnokom. Azt hiszi, világfájdalomból mondtam le (mert lemondtam) a kormányzói hivatalról? Az élő Istenre esküszöm, soha többé nem veszem fel azt a csecsebecsét; soha többé nem terhelem magam a gond és a nyomorúság terhével, amelynek az a látható jele.

Egykor király vágytam volna lenni. Ifjúságom virágjában, a kamaszos dőreség büszkeségében. Ismertem magamat, amikor lemondtam róla. Lemondtam róla, hogy elnyerjem – mindegy, mit – mert azt is elvesztettem. Sok hónapon át alávetettem magamat ennek a hamis méltóságnak, ennek a komoly tréfának. Már nem dőlök be neki. Szabad akarok lenni.

Elvesztettem azt, ami ékesítette és megnemesítette az életemet, ami a többi emberhez kötött. Ismét magányos férfi vagyok; és ismét az leszek, ami ifjúi éveimben voltam, vándor, szerencsevadász. Barátaim – mert Verney, érzem, hogy a barátom – ne próbálják megingatni elhatározásomat. Perdita, aki álomképpel kötött frigyet, nem törődve azzal, mi van a fátyol mögött, hogy az álomkép jelleme valójában hibás és hitvány, Perdita eltaszított. Vele meglehetősen bájos volt uralkodót játszani; és ahogyan szeretett erdőnk rejtekén maszkabálokat rendeztünk, és árkádiai pásztoroknak képzeltük magunkat, hogy a perc kedvében járjunk, úgy voltam én elégedett – inkább Perdita, sem mint a magam kedvéért –, amiért magamra vehettem a föld egyik nagyjának szerepét; hogy bevezessem Perditát a nagyság kulisszái mögé, hogy életét változatosabbá tegyem a pompa és a hatalom rövidke színjátékával. Ez lett volna a szín; a szerelem és a bizalom létezésünk alapelemei. De élnünk kell, nem pedig eljátszanunk az életünket; árnyat követve elveszítettem a valóságot − most lemondok mindkettőről.

Adrian, hamarosan visszatérek Görögországba, hogy ismét katona legyek, talán hódító. Velem tart? Új tájakat fog látni, új embereket; tanúja lesz az ott folyó nagy küzdelemnek civilizáció és barbárság között; tanúja lesz, vagy talán irányíthatja egy fiatal és életerős népesség erőfeszítéseit a szabadságért és a rendért. Jöjjön velem. Vártam önt. Vártam erre a perce; előkészítettem mindent. Velem tart?

− Igen – felelte Adrian.

− Azon nyomban?

− Holnap, ha megfelel.

− Fontolják meg! – kiáltottam.

− Minek? – kérdezte Raymond. − Drága barátom, mást sem tettem, csak fontolgattam ezen a lépésen ezen az életnyi hosszú nyáron; és higgye el, hogy Adrian is évszázadokra való megfontolást sűrített ebbe a röpke pillanatba. Ne beszéljen megfontolásról; mostantól fogva megtagadom; hosszú idő óta ez az első boldog percem. Mennem kell, Lionel – így akarják az Istenek; mennem kell. Meg ne próbáljon megfosztani a társamtól, a számkivetett barátjától.

Még egy szót a rideg, igazságtalan Perditáról. Egy ideig azt hittem, ha eltalálom a megfelelő pillanatot, és szítom a még forró hamut, újragyújthatom benne a szerelem tüzét. Hidegebb van benne, mint amilyen a cigányok hátrahagyott tüze télidőn, amikor a kihűlt zsarátnokot hópiramis koronázza. Akkor, amikor megpróbáltam erőszakot tenni önnön természetemen, minden még rosszabb lett, mint annak előtte. Mégis hiszem, hogy az idő és talán a távollét is, visszaadhatják nekem őt. Emlékezzen rá, hogy még mindig szeretem Perditát, és legszebb reménységem az, hogy újra az enyém lesz. Én tudom, bár ő nem, hogy mennyire hamis a fátyol, amelyet a valóságra borított. Ne próbálja széthasítani ezt a csalóka borítót, de apránként vonja félre. Tartson elé tükröt, amelyből megismerheti magát; és amikor immár járatos lesz abban a szükséges, ám nehéz tudományban, csodálkozni fog mostani hibáján, és siet majd visszaadni nekem azt, ami jog szerint az enyém, a megbocsátását, a kedves gondolatait, a szerelmét.